AJÁNLOM AZ OLDALT

Menü

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

	Zene

Naptár

2025. Június

Könyvek

Katarina Mazetti - A pasi a szomszéd sír mellől

A történet, ami egy városi, tanult, 30 fölötti, özvegy nő és egy tanyán nevelkedett, "megárvult" bunkó gazda egymásra találását meséli el. Humoros szösszenetekkel átszőtt szituációk, amiket mindkét fél szemszögéből megismerhetünk. Igazi egymásra találás, álltaluk eddig nem ismert szenvedély, se vele se nélküle kapcsolat.

Szemléltetés képpen kiragadok belőle néhány szösszenetet, amik nekem nagyon tetszettek! :)

Desiré:

"Épp amikor lecsavartam a töltőtollam tetejét (sikerült megmentenem ezt az egy szemet; ahhoz, hogy az ember leírja a gondolatait, tintára van szükség), egy kismama érkezett három négyévesforma kislányával az Erdőgazda melletti túlsó sírhoz. A kislány egy vadonatújnak látszó, fényes, rózsaszín kis öntözőkannát tartott a kezében, mintha a koronaékszert fogná. A mama csúcsos vázákba rendezte a zörgő papírba csomagolt csokrokat, a kislány pedig a sír körül szökdécselve csöppenként csorgatta a vizet a kannájából. Hirtelen a kezét a szája elé kapta, és üveggolyószemet meresztve ijedten felkiáltott:

– Jaj, mama! Lelocsoltam az írást! Most nagyon mérges lesz rám a nagypapa, ugye?

Éreztem, hogy a szájam önkéntelenül mosolyra húzódik, és az Erdőgazdára pillantottam. Abban a másodpercben ő is rám nézett. Ő is mosolygott. És…. Ezt a mosolyt nem lehet másképp leírni, legfeljebb egy együgyű sláger szavaival. Napsugár és szamóca, madárdal és csillogó víztükör, ez mind volt benne. És nekem szólt az a mosoly, bizakodó volt és büszke, mint egy gyereké, aki valami ügyetlen születésnapi ajándékot nyújt át. A szám még mindig a fülemig ért. És akkor fényív villant fel közöttünk – erre még ma is hajlandó vagyok megesküdni, egy kék fényív, mint amilyet a fizikatanárom hozott létre valamelyik rejtelmes készülékével. Három óra telt el így, vagy talán három másodperc."

"De arra nem voltam felkészülve, hogy így is mosolyoghat egy spermiumtartály! A petefészkem csak úgy ficánkolt, ugrált, lubickolt, cigánykereket hányt, és egyfolytában jeleket küldött: „Ide, ide!” A legszívesebben ráordítottam volna: „Nyughass!” Elfordítottam a fejem az Erdıgazdától, csak a szemem sarkából méregettem a kezét a padon. Szünet nélkül egy Volvo-slusszkulcsot nyomorgatott a három ujjával. A győrős– és a kisujj helyén csak a csupasz csonk állt ki. A keze csupa föld és talán olaj, kidagadtak rajta az erek. Szerettem volna megszagolni és ajkammal megízlelni azokat a csupasz csonkokat. Úristen, el innen! Ez történik egy felnıtt nıvel, csak mert egy ideje férfi nélkül él? Felugrottam, jéghideg kezemmel megragadtam a táskámat, és hanyatt-homlok rohanni kezdtem a kapu felé, átgázolva a sírköveken és az alacsony sövényeken."

Benny:

"Persze hogy furdalja az oldalam a kíváncsiság. Ki ez a nő, aki egy sír mellett jegyzetel? Listát vezet a kinyiffantott férjeiről? Hirtelen rám bámul, és kuncog egyet; észrevette, hogy kukkolok. Bosszúból göndör, lila nejlonparókát és neccharisnyát képzelek rá. A mély kivágásba benyomott, lisztfehér didkója kibuggyan a szoros lakkfőzőből. Hozzá fehér szempilla és az a hülye szőrös fejfedő, óriás pomponokkal. Rém viccesnek találom az elképzelésemet, azon kapom magam, hogy bámulok rá, és fülig ér a szám. Újra rám néz, és mielőtt még rendezném a vonásaimat, visszamosolyog! Nem is hiszem – ez ugyanaz a nő? A drapp nő, aki egy kődarabot imád, nevetni is tud azzal az összeszorított, sápadt szájával? Egy gyerek a nyári szünidőben, amikor megkapta az első biciklijét. Ugyanaz a boldog, széles mosoly, mint a locsolókannával idétlenkedő kiscsaj arcán a szomszéd sírnál. Így maradunk. Mindketten teljes fényerőre kapcsoltunk, és egyikünk se tud leállni. Most mi a fene van? Csinálnom kéne valamit? Kérdezzem meg, hogy „gyakran jár ide?”, vagy hogy „sokan vannak ma a temetőben, ugye?”, „és mi a véleménye a kápolnáról?” Vagy nyomjam a térdemet a térdéhez? Aztán valaki kihúzza a dugót a csatlakozóból, megszakad az áram, és mindketten mereven bámulunk magunk elé. Egy darabig mozdulatlanul ülünk, mintha a pad alá volna aknázva. Elkezdek babrálni a slusszkulcsommal, nehogy már szétrobbanjak. A szemem sarkából látom, hogy a nő titokban a kezemet skubizza. Éveken át edzettem magam, hogy ne dugjam zsebre a kezem, ha bámulják. Most sem dugom. A háromujjú Benny, az vagyok én, babám. Ha tetszik, ha nem! Az utóbbi jön be, haha. A nő feláll és elhúz, mintha bántani akartam volna azzal a szegény három ujjammal. Mitől olyan dühös?"

Desiré:

"Valaki megkocogtatta a vállamat. Mintha a rendőr akarna valamit. De nem. Az Erdőgazda! Ugyanabban a rikító kabátban, de a sapkáját levette, piszkosszőke fürtök borultak a homlokára. Dühösnek látszott, szemrehányó hangon valami érthetetlent mondott. Azt hittem, azért reklamál, mert nem gondozom elég jól a sírt, beletelt kis időbe, míg felfogtam, hogy egy könyvet keres. – Kérdezze meg az információnál! Épp ebédszünetem van – mordultam rá. Az arca önkéntelenül megrándult. Majd megkérdezte, nincs-e kedvem kimenni vele a

temetőbe. A kislány érdeklődve megbámulta. Hirtelen rájöttem, hogy valamit félreértettem, és egy csomó dolgot egyáltalán nem tudok. Elmentünk ebédelni. Hatalmas adag marhapörköltet vágott be céklával, kenyérrel és tejjel, amit kicsit szürcsölve ivott, én meg csak ültem, és sütkéreztem a mosolya melegében. Sapka

nélkül, eleven, figyelő arccal már nem is nézett ki olyan savanyú öreglegénynek, nagyon is természetes volt. A haja meg egyenesen elbűvölt. Mint egy troli. Könnyedén, összevissza beszélgettünk, nem jött szóba se Kristeva, se Lacan – ha jól emlékszem, a Mikulás volt a téma, a betonozás, a Szent Péter-bazilika és a köröm a nagy lábujjon. Olyan gyorsan vágott az esze, szinte megérezte, mit gondolok. Megmondtam neki, hogy aznap van a születésnapom, és valahogy rájött, hogy nem kaptam ajándékot. – Most velem jön! – jelentette ki, a fejébe csapta a sapkáját, és határozott, férfias mozdulatokkal feladta rám a kabátot. Elhurcolt a Domusba, és elkezdett ajándékokat vásárolni. Nem kérdezte, mit szeretnék, csak időnként megkért, hogy hunyjam be a szemem. Bejártuk mind a három emeletet, aztán leültünk egy kávéra és süteményre. Kirakta az asztalra a szépen átkötött dobozokat, és várakozásteljesen nézett. Egyáltalán nem megjátszott mohósággal vetettem rá magam, és ahogy bontogattam őket, mindig felkiáltottam: „Ó! Nahát! Igazán nem kellett volna!”

A földszinten vett egy pár Miki egeres fülbevalót, egy pillangó alakú szappant és egy lila harisnyanadrágot. Az első emeleten egy fényes, piros labdát, egy plakátot, melyen egy szerelmespár fekete sziluettje lebeg egy hatalmas kagylóban, és fogják egymás kezét az óceáni naplementében, továbbá egy ugyanolyan rémes sapkát, mint az övé, már csak az Erdőgazda Szövetség felirat hiányzott róla.Az utolsó csomagban egy szájharmonika volt. – Tud szájharmonikázni? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Én sem! Tudtam, hogy van bennünk valami közös! – nevetett."

Benny:

"Múltkor bementem a városba a bankba, és megláttam a drapp nőt. A könyvtár felé tartott, de akárhogy is néztem, nem volt nála könyv. Talán ott dolgozik. És akkor… végeztem a bankban, elindultam az utcán, egyszer csak ránézek a csizmámra… hát nem belép a könyvtár üvegajtaján, és visz magával engem is? Furcsa! Odabent az üvegtetőn beözönlő fényárban elfogott az idegesség, aggodalmasan oldalra fordítottam a fejem, és megszagoltam a kabátom gallérját, hogy nem árad-e belőle a trágyaszag. Hirtelen megláttam. Lehajolva beszélt egy kislányhoz, egy könyvben mutatott neki valamit. Nevettek. Odaballagtam, és megkocogtattam a vállát. Bosszankodva állt fel, összeráncolta a homlokát. Amikor megismert, láthatóan zavarba jött, kicsit még meg is ijedt. Én is zavarban voltam. – Ööö, heló, van valami könyvük a méhészetről? – nyögtem ki végre, és nagyon vigyáztam, nehogy kiüljön az arcomra a gyilkos vigyor. – Persze, biztosan van, heló! – mondta nem túl barátságosan. – Kérdezze meg az információnál! Épp ebédszünetem van. Az országos tahó döntő lépésre szánta el magát. – Nincs kedve, izé… kijönni velem a temetőbe? Jól megnézett. – Minden nőnél ezzel kezdi? – kérdezte, és fülig ért a szája, mint egy gyereknek a nyári szünidőben. Ettől a pillanattól kihagy az emlékezetem, csak azt tudom, hogy már semmit nem éreztem sem nehéznek, sem furcsának. Hozta a kabátját, és elindultunk. Most még a szőrös sapkája is tetszett a pomponokkal meg minden. Valami étterembe mentünk, halvány dunsztom sincs, hogy mit ettünk, miről beszélgettünk. Ja, egyre mégis emlékszem. Amikor mondtam, hogy én fizetek mindkettőnknek, azt felelte: – Köszönöm, elfogadom. Ugyanis ma töltöm be a harmincötöt. Ez lesz az ajándékom. Két dolgot tudtam meg egyszerre. Hogy nem számít több ajándékra. És azt, hogy beleszerettem. Nem, nem olyan volt, mint a villámcsapás. Inkább ahhoz hasonlított, amikor egyszer

véletlenül nekidıőtem a villanypásztornak."

Nekem: 10/8

A pasi a szomszéd sír mellől

Katarina Mazetti

A frissen megözvegyült kékharisnya könyvtárosnő és az édesanyja sírját látogató, magányos, egyenesen a tehenek mellől érkező, magával ragadóan természetes parasztgazda egymás mellett gyászolgat a temetőben. Bizalmatlanul méregetik egymást, mígnem egyszer csak, számukra is váratlanul, szenvedélyes érzéki szerelemre lobbannak egymás iránt. Néhány hónapig tartó lángolásuk történetét virtuális napló formájában ők maguk mesélik el, közben feltárul életük minden apró részlete. Katarina Mazetti író, szerkesztő, kritikus, producer. A pasi a szomszéd sír mellől 1998-ben jelent meg Svédországban, két év alatt félmillió olvasója volt, azóta 25 nyelvre fordították le. 2002-ben filmet is készítettek belőle.